Negyven éve a népzene szolgálatában: Porteleki László, a Muzsikás prímása

A beszélgetés mivel is kezdődhetne, mint a művészekre nehezedő vírushelyzettel és a védőoltással, mellyel kapcsolatban Porteleki elmondja, hogy a körülményekhez képest jól érzi magát és mindenképpen kéri a védőoltást, ha erre szüksége lesz a koncertezéshez.

A Muzsikás zenekar folyamatosan próbál, de a koncertek nagyon hiányoznak, már csak azért is, mert a lemezek dalait élő közönségen szokták tesztelni.

„A bevált gyakorlat az, hogy ezeket játsszuk koncerteken, ott alakítjuk, csiszoljuk, majd „lemezkészre” gyúrjuk. Koncert nélkül ez is nehezebben megy, hiába tűnik alkalmasnak ez az egyéves holtidő.”

A zenész elmondása szerint az elmúlt egy évet a tartalékok feléléséből, kölcsönökből és pályázatokból sikerült átvészelni, hiszen ennyi idős korban már az ember nehezen vált profilt. Pedig – mint a beszélgetésből kiderül - volt olyan szakasza az életének, amikor a zenélés mellett civil szakmája is volt.

„Elvégeztem egy faipari iskolát, mert érdekelt. A zenélés mellett – főleg téli időszakban – itthon és külföldön is dolgoztam, többek között a svájci Sankt Gallenben egy kastélyfelújításon mint restaurátor.”

Porteleki első zenekara a Téka volt, melyet 19 évesen alapított 1976-ban. A zenekarban eltöltött éveire így emlékszik vissza:

„Nagy ívű, meghatározó 15 évet töltöttünk együtt, de közben felnőttünk. Néha számomra is hihetetlen dolgokat vittünk véghez: a klubjaink, a táboraink, az újságunk, a lemezeink meg a rengeteg hazai és rangos külföldi koncert, a népzenetanítás.”

Tizenöt, a Téka zenekarban eltöltött év után lett a Muzsikás tagja, melyről így mesél a beszélgetésben:

„A Muzsikással folyamatos volt a kapcsolatom, kapcsolatunk. Sok segítséget kaptunk tőlük. Például a nevünket Sipos Misitől. Kisegítettük egymást zenekarilag is. Az egyik legjobb olasz turnénkon Éri Pityu bőgőzött, vagy éppen szívesen mentem Misi helyett, ha kérték. Valószínűleg emiatt hívtak a Muzsikásba, mikor Csoóri Sanyi ’96 karácsonyán bejelentette, abbahagyja a színpadi munkát és csak tanítani fog. Eleinte „helyettesnek”, majd ’98-tól tagnak.”

Annak a Muzsikásnak, mely pont akkor kapta meg a Kossuth-díjat, mikor Csoóri már nem, ő pedig még nem volt a tagja. De véleménye szerint a díjakat adják és nem várják, úgyhogy enélkül is csinálja a dolgát.

Mint például legújabb zenekarát, a Poros-t, melyben Áron fiával zenél együtt. És hogy miért kellett még egy zenekar? Arról így vall:

„A Poros zenekart azért hoztam létre, hogy minél egyértelműbben tudjam képviselni azt a népzenei hangzásvilágot, amibe annak idején beleszerettem. Mindig is a mezőségi és gyimesi „súlyosabb” zenék érdekeltek. Persze a többit is nagyon szeretem, ha tudom, szívesen játszom is, de ez a két vidék az én igazi zenei hazám. (…) szeretnénk felmutatni a „sorstársainkkal” együtt, hogy másképp is megszólaltatható ez a zene. Áron fiammal szintén ezen dolgozunk. Ő alternatív jazzt, rockot játszik zenekarokban, velem brácsán és ütőgardonon. Ha van időnk elmélyülni egy-egy tájegység zenéjében, csodadolgok derülnek ki ennyi év után is a világról, magunkról, a muzsikáról.”

Porteleki László, ahogy ő meséli, egy dunántúli, Sió melletti, dimbes-dombos faluból, Ozorából származik, ahol egy éves korától nagyszülei nevelték. Az ott töltött idő határozta meg a felnőtt életét, bár ahogy meséli: „Ez klottgatyában rohangálva, a Sióban pecázva, a szőlőben kapálva még nem tudatosult bennem.” Ezért sem tudta a város – ahová vágyott – igazán bekebelezni.

„Hamar rátaláltam a népzenére, és kezdődhetett az „időutazás”. Rájöttem, ha ezt a zenét hallom vagy játszom, sokszor eszembe jut Ozora, az akkori életem, és így együtt ez jó belépő a boldogság felé, akárhol is vagyok a világban.”

– emlékszik vissza.

Arra a kérdésre pedig, hogy mi lesz az első lépése, ha „felszabadulunk” elég határozottan válaszol.

„Természetesen minden (is) hiányzik! Nagyon sok első lépést tervezek, talán egy jó nagy fröccsel a lábamat lógatnám valami vízbe. Utána pedig meg sem állnék Gyimesig, csak hazafelé a Mezőségen és Mérában. És azután is csak mennék, mennék…”