Erdély szerelmese a világjáró fotográfus – Kása Béla
Csendes, szemlélődő ember Kása Béla. Figyel és ritkán szól. Beszélnek helyette a képei. Amikor mégis mesél, lehetetlen nem figyelni rá. A nyomorból a fényűző jómódig jutott tehetségével, de nem ejtette rabul a csillogó felszín. A dolgok nem is, az emberek mélye érdekli. Bejárta és végigfényképezte a fél világot, a szíve mégis, újra és újra, Erdélybe húzza. Mondhatnám, hogy az élettörténete következik, de ahhoz kevés itt a hely. A következő néhány bekezdés azonban sokat elárul róla.
Kása Béla Pécsett született 1952-ben. Édesapját az 56-os forradalom után koholt vádak alapján elítélték, így édesanyjával a jobb megélhetés reményében Budapestre költöztek, majd kivándoroltak Németországba. Béla akkor 13 éves volt. Kastl-ban, amit maguk között csak “kasztlinak” hívtak, egy magyar gimnáziumban tanult tovább. Ott szerezte az első fényképezőgépét.
Hogyan jutottál hozzá az első fényképezőgépedhez?
Az egyik barátom kapott egy fényképezőgépet a születésnapjára, de őt nem érdekelte ez a dolog. Engem nagyon is! A bentlakásos iskolában, ahonnan évente csak háromszor mehettünk haza, nagyon rossz volt az étel, és kevés is. Édesanyám rendszeresen küldött nekem ételcsomagot, tartós ennivalóval, csokoládéval. Négy ilyen csomagért cseréltem az első fényképezőgépemet.
Mi vonzott a fotózásban?
A fényképezésben először a sötétkamra ejtett rabul. Ahol kétszáz fiú van összezárva, ott semmi nyugalom sincs. A sötétkamrában magam lehettem. Az egyik iskola – és zenésztársam megmutatta, hogyan kell nagyítani. Elkezdtem sorra fényképezni a barátaimat. Előhívtam és nagyítottam a képeket. Olyan sikere volt, hogy utána mindenki tőlem kérte, hogy csináljak fotót róla.
Ez eddig hobbi. Mikor lett a szakmád a fotózás?
Már akkor, 15-16 évesen eldöntöttem, ha valaha valami akarok lenni, akkor fényképész, fotográfus. Több amerikai srác is járt az iskolánkba, akik évente egyszer haza tudtak utazni. Hoztak magazinokat, azokban láttam divatfotókat, autókról, zenekarokról képeket. Ma is emlékszem, Frank Zappa The Mothers of Invention zenekarára. Hippik voltak, és nagyon jó képeket csináltak róluk. Ezek nyomán indult el valami bennem, hogy fotózással akarok foglalkozni. Az iskola elvégzése után a nővérem, aki Karlsruheban élt, állást szerzett nekem egy fotóstúdióban. Először csak a stúdiót söprögettem, aztán asszisztens lettem. Kazettákba töltöttem a síkfilmeket, aztán már a távkioldót is megnyomhattam.
Látták, hogy érdekel, hogy igyekszem. Egy alkalommal, bútorokat fényképeztek, az egyik fotós azt mondta, tessék, csináld meg te! Berendeztem, beállítottam a fényt, megcsináltam. Jól sikerült. Akkor kezembe nyomtak egy gépet, elküldtek egy építkezésre, aztán egy fesztiválra. Így kezdődött. Volt egy Elke nevű lány az irodában, aki modellkedett. Megkért, hogy csináljak róla képeket, amiket egy ügynökségnek akart elküldeni. Akkor már színes technikával dolgoztunk, egy egész tekercs filmet csináltam róla. Sikere volt. Elkének is. Izraelben kapott egy munkát, ahol Ulrich Colling, a neves fotós, asszisztenst keresett, Elke pedig engem ajánlott.
Ez a 70-es évek elején volt. Milyen témájú fotókra kaptatok megbízást?
Kezdetben csak kiszolgáltam a fotóst, én készítettem össze a felszerelést a megbízásokra. Bejártuk a fél világot, a keze alá dolgoztam. Megszállott volt, rengeteg munkánk kaptunk, és nagyon sokat tanultam tőle. Aztán egyre többször dolgoztam önállóan. Reklámfotókat csináltunk, sört, csokoládét fotóztunk. A Toffifee csokoládé dobozán például harminc évig az én fotóm szerepelt. De belefáradtam az egész őrületbe és ’73-ban felmondtam.
Merész lépés! Mi volt a következő állomás?
Elindultam Erdélybe, ahol addig még soha nem jártam. Nekem a falu volt a mániám, soha nem fényképezek városokat, nem érdekelnek. Több mint egy hónapot jöttünk-mentünk Erdélyben, stoppoltunk, utaztunk szamárkordén, lovaskocsin, szénásszekéren, tejes kocsival, vagy éppen gyalog. 32 tekercs filmet lőttem el azon az úton. Ott alakult ki a fotográfusi látásmódom. A beszélgetések, az emberek, a viseletek mély emlékeket ébresztettek bennem. Ahogy a helyiek viselkedtek egymással és az idegennel az az ormánsági Vajszlón, a nagyszüleimnél töltött nyarak gyerekkorát idézte. Olyan természetes volt! Ellentétben a nyugati világgal, ahol később még hosszú évekig dolgoztam.
Mit csináltál ezekkel a képekkel?
Bejutottam velük a Stern magazinhoz. A hetvenes évek második felében a kölni képzőművészeti főiskola fotószakjára jártam. Kevés volt az ösztöndíj, dolgoznom kellett mellette. Egyszer egy Peter Keil nevű fotós elvitt magával egy munkára asszisztálni Hamburgba, ahol a Wartburg Strassén laktunk, abban az utcában, ahol a Stern székháza is volt. Ez a legrégebbi német hetilap, hét és fél millió olvasóval, ahol nagyobb hangsúlyt fektetnek a jó minőségű fényképekre, mint általában más hetilapoknál. Peter biztatott, hogy mutassam meg valakinek a képeimet.
Nem akartam ismeretlenül kilincselni, de addig nyüstölt, míg végül csak besétáltam a Sternhez egy zöld műanyag dobozzal, benne kétszáz diával. Gondoltam, mi történhet? A portás kérdezte, kit keres uram? Mondtam, hogy nem tudom, de valakinek megmutatnám a képeimet. Ő telefonált egyet, majd kisvártatva megjelent egy fiatalember. Később kiderült, ő volt a magazin képszerkesztője.
A világítóasztalon megnézett néhány diát, aztán többet kért, aztán mindet. Hümmögött, hogy ez jó, megveszi az összeset. 5000 márkát kaptam érte, ott, azonnal. Akkor az egy vagyon volt.
Egy újságíróval visszaküldtek Erdélybe, aki személyes történetet írt, végigfotóztam a gyerekkora helyszíneit. Címlapsztori lett belőle a magazinban. De 1978-ban a Szent Korona hazahozataláról is én készítettem képeket a Sternnek.
Hasonlóképp kerültem a National Geographic német kiadvánához, a GEO magazinhoz is. Látták a képeimet, és több megbízást is kaptam tőlük, Macedoniában és Erdélyben is fotóztam a Geonak.
Aztán elérkezett a fordulat éve. Mi történt?
Autókat fényképeztem Nizzában 1982-ben. Az ötcsillagos Hyatt Regency-ben laktam, de minden reggel hajnali 3 – fél 4-kor keltem, hogy a napfelkelte fényeit bemérjem, ami kellett a fotózáshoz. Aztán megvártam a napnyugtát is, ha a művészeti vezető épp ott képzelte el a kocsit. Akkor már kilenc hónapja nem voltam otthon. Elég volt az üzletszerű fényképezésből. ’83-ban megnősültem és hazaköltöztem Magyarországra.
Bejártad a fél világot. Mi húz vissza mindig Erdélybe?
Az ember, mindig az ember. A tájban is az ember. Összetartozik a természettel, az állatokkal. Hogyan kell juhot nyírni, hogy kell körmölni azt az állatot, hogy ne menjen tönkre a lába? Csináltam mindent velük. Összebarátkoztunk, így közel engedtek magukhoz. Kérdeztem, tanultam és fényképeztem.
Zenészeket is gyakran fotózol. Ehhez is személyes kötődésed van?
Már gyerekkoromban zenéltem, az első gitáromat egy nyári munka keresetéből vettem. Különböző amatőr zenekarokban játszottam a barátaimmal anno, amit ma úgy hívnak, beatkorszak. Aztán Erdélyben beleszerettem a népzenébe. Elkezdtem tanulni az ottaniaktól brácsázni, tekerőlantozni, ahogy ők hívják, nyenyerézni. Tánccsoportokat kísértünk, bálokban zenéltünk. Közben pedig elkezdtem fényképezni azokat a zenészeket, akiket előtte csak ritkán örökítettek meg. Alig él már közülük valaki.
Hol lehet látni ezeket a képeket?
Legközelebb a Kőfeszten, augusztus 4-7. között, a Balaton-felvidéken lesz két kiállítás is belőlük. Készül egy új album, Csúri Ákos szerkeszti, amiben mesélek is a képek zenész szereplőiről, a körülményekről, ahol és ahogy készültek.
Csináltál már számvetést arról, hogy hány kép került ki a kezeid közül eddig? Érdekes ez?
Talán nem csináltam annyi képet, amennyit lehetett volna. Én inkább úgy éltem, hogy amit csináltam, azt szerettem, azt én akartam, nem akartam mást. Amikor otthagytam a nyugati világot, én döntöttem úgy, hogy itt akarok élni. Nem számít, hogy nem olyan fényes, mert itt vagyok itthon. Itt vagyok otthon, itt születtem. Fontos, hogy magyarul tudjak beszélni, és hogy közelebb legyek Erdélyhez. Számtalan kiállításom volt a világban, ami jól esett. De visszajönni, az még jobban esett. Az mindig jobban esett, bárhonnan visszajönni.
Dér Ágnes
Életforma
Ha szeretnél napra kész lenni a Kőfeszttel és kapcsolódó rendezvényivel kapcsolatban, kövesd a Kőfeszt Facebook oldalát.