90 éves Takács András, a felvidéki „néptáncfejedelem”

Tanulmányait nem folytathatta a Felvidéken, mivel a jogfosztottság éveiben bezárták a magyar iskolákat. Sorstársaival egyetemben ő is szökdöső diák lett, a szlovák–magyar határon átjárva tanult. 1947 februárjában Miskolcra került, ott népi kollégistaként belecsöppent a néptáncba és a néprajzba, ezzel az élete szerencsés fordulatot vett, már tudta, mivel szeretne foglalkozni, mire teszi fel az életét..

1950-ben, amikor lazult a szorítás, visszatért a szülőföldjére. Tanulmányait Komáromban, Pozsonyban és Nyitrán folytatta, ahol tanári oklevelet szerzett, majd később doktorált. Ezután egy páratlanul gazdag életpálya vette kezdetét. Ez idő tájt kezdhette el működését az idén hetvenedik évét ünneplő Csemadok, amivel új időszámítás kezdődött a felvidéki magyarság kulturális életében. Takács András a Csemadok alapító tagjaként megszervezte a Csehszlovákiai Magyar Népművészeti Együttest, a legendás Népest, amelynek művészeti vezetője és koreográfusa lett. 1960–1992 között a Csemadok KB szakelőadója, 1990–1995-ben az Országos Népművészeti Fesztivál, 1995–1996-ban az Ifjú Szívek igazgatója volt.

Kitartásának és elhivatottságának köszönhetően a felvidéki magyarság népdal- és néptánckincsét sikerült összegyűjteni, munkássága szinte felbecsülhetetlen. 1949-ben kezdődött a gyűjtőtevékenység, és Takács András az elsők közé tartozott, akik Zoboralján magnetofonra rögzítették a felvidéki magyar néprajz és népművészet értékeit.

Már komáromi éveitől kezdve magyar néptáncgyűjtő körutakra indult a népzenegyűjtő Ág Tiborral Csehszlovákiában. Felgyűjtötte a csehszlovákiai, később a szlovákiai magyarság néptáncait. Módszeresen feltérképezte a felvidéki magyar tájegységek néptánchagyományát, több tájegység (Csallóköz, Mátyusföld, Gömör) táncanyagát monográfiában is feldolgozta. Kutatómunkája mellett egyik aktív szervezője volt a szlovákiai magyar néptánc-mozgalomnak, koreográfusként és művészeti vezetőként segítve több néptáncegyüttes munkáját.

Ennek a generációnak és személyesen Takács Andrásnak is az érdeme, hogy a még fellelhető magyar néptánchagyomány dokumentumai ma a rendelkezésünkre állnak. Mert időközben sajnos megszűntek létezni azok a társadalmi keretek, amelyek a népművészetnek megannyi értékét éltették. Megszűntek a közösségek, a bennük szocializálódó emberek, az ő érzéseik kifejezőeszközei.

Munkásságának hála ma a Felvidéken különféle néptánc- és népzenei táborok működnek, és már nem csak Magyarországon, de külföldön is táncolják a felvidéki magyar néptáncokat. Nem régen kiderült, hogy egy San Francisco-i táncházban magyarbődi táncokat járnak, és magyarbődi népdalokat énekelnek.

Takács András állítása szerint legbüszkébb a Népesben végzett munkájára, mert ott Ág Tiborral, később Szíjjártó Jenővel olyan magyar népzenei és táncmozgalmat indítottak el, amelynek az egész csehszlovákiai magyarságra való kisugárzó hatását a szervezet beszüntetésével sem lehetett már megakadályozni. Egy másik portrébeszélgetésben aztán kiderült, hogy szintén kiemelten büszke arra, hogy a Gömöri népi táncok című könyve megőrizte a hagyományos táncokat, így azok továbböröklődtek. Jóleső érzéssel gondol arra is, hogy tevékenységével egy népcsoportot segíthetett, és társaival megtaníthatta az embereket a félelem elfelejtésére.

Munkásságát számos díjjal és kitüntetéssel ismerték el, 1998-ban a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának Életfa-díját, 2001-ben a Szlovák Köztársaság Kormányának Ezüstplakettjét, 2006-ban Pro Probitate – A Helytállásért Díjat kapott. 2011-ben A Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét, 2018-ban Martin György-díjban és Magyar Örökség díjban is részesült. 2020-tól a Táncfórum - Szlovákiai Magyar Néptáncosok Szakmai Egyesülete tiszteletbeli elnöke.

Isten éltesse és még sokáig tartsa őt jó egészségben, hogy a 100. születésnapján is köszönthessük őt.